Photography 2

Rutin

    Ébredés.
    Éles recsegés hallatszik a telefonból. Hat óra van. Csak egy percet még, kérlek! Nem lehet, hogy máris reggel van! És miért fázom így?
    Kitapogatom az ágyam szélén levő telefonomat, és vadul nyomkodni kezdem az érintőképernyőt. Végre sikerül kikapcsolni- vagy a szundit bekapcsolni, majd a kezem átsiklik a távirányítóra és bekapcsolom a tévét. Épp egy elektromos borotvát reklámoznak, a legkevésbé sem érdekel, de a rikácsoló hangon megismételt huszonegynéhány reklámfogás elkezdi kitörölni az álmot a szememből. Már arra is rájövök miért is fázom. Az éjjel sikerült letornáznom a takaróm felét az ágyról. Hosszas gondolkozás után arra jutok, hogy a ma reggeli készülődésre tökéletesen elég lesz tíz perc, szóval még legalább háromnegyed órát lustálkodhatok. Ez az örömteli gondolat elég volt ahhoz, hogy visszaejtsem fejemet a pihe-puha párnámra, és lehúnyjam a szemem, csak még öt percre. Mindjárt kinyitom. Nem alszom vissza. Nem késem el az iskolából. Nem, nem, nem.
    Piszok nagy szerencsém van, hogy véletlenül a szundit kapcsoltam be. Szitkozódom magamban két-három percet, további öt percig érdeklődve bámulom az univerzális sarokreszelőt, majd bő tíz perc szemdörzsölés-ásítozás-vacogás után kikászálódom az ágyból. Csodálkozva veszem észre, hogy rajtam kívül még senki nincs ébren. Nem vagyok gondolkodásra alkalmas állapotban, így csak megvonom a vállam és folytatom utam a fürdőszoba felé. Rendkívüli frissességemből adódóan felcsapom a villanykapcsolót, mert, úgy őszintén, mérges vagyok az egész világra. Mi a fenének kell suliba menni?
    Megnyitom a csapot, és hideg vizet kezdek fröcskölni erőteljesen tiltakozó arcbőrömre. Még kétszer megdörzsölöm a szememet, majd fogkefét veszek elő, akkurátusan nyomok rá egy csíkot a fogkrémes tubusból, majd a számból kilógó fogkefével indulok el beizzítani a vízforralót. Útközben kétszer hasraesek az előszobában szétdobált cipőkben, majd nekimegyek a konyha ajtófélfájának. Na erről a napról ennyit.
    Már éppen megint elcsodálkoznék, hogy anya ekkora dörömbölésre sem ébredt fel, amikor dühösen kivágja a hálószobaajtót:
Mi a fenét művelsz te szombat hajnalban?

Photography

Tudni kell rólam, hogy az írás mellett a fotózás nagy szenvedélyem. Folyton bővülő instagram galériámon, valamint az azonos képekből álló tumblr accountomon is követhetitek fényképeimet, de egyet- kettőt azért ide is felteszek a számomra legkedvesebbek, szerintem legjobban sikerültek közül. 

Itt láthattok néhányat az instagramra feltöltött képeim közül, nem tudom mennyire bő a választék, csak az épp feltüntetetteket engedi-e megnézni, vagy az összeset, mindenesetre ide kattintva biztosan látjátok majd az összes képet.

Fikció

   Ősz van. A beborult ég valahogy csüggesztően hat az egész városra. Ma még annyi mosolyt sem látok az utcán, mint amennyit egyébként szoktam. Pedig az se sok. A város siratja az elmúlt nyarat. Az ég ágyúként dörren egyet, majd mintha dézsából öntenék, úgy kezd el esni. A hajam már csomókban tapad a fejemre, de nem zavar. Legalább nem látszanak a könnyeim.
   Nem tudnám megmondani, hogy pontosan miért is sírok, de a gombóc a torkomban egész nap fojtogatott. Szédelgek. Levegő után kapkodva roskadok össze két saroknyi futás után, majd ledobom magam egy régi bérház fedett lépcsőjére. Előveszem a telefonomat, fülhallgatómat, majd elindítom a szomorú zenékkel teli mappát. A szomorú dalok mellett Phil Collins is helyet kapott a listán. A True Colors-t hallgatva indulok tovább az utcán. Felszállhatnék a villamosra, most mégis jobban esik sétálni egy kicsit az esőben. Nem sanyargatni akarom magamat, egyszerűen csak segít megnyugodni az esőcseppek éles tam-tamja. Az eső hűvösen karcolja végig forró bőrömet. Forró? Lázas lennék? Ettől kicsit megijedek. Már a következő villamosmegállónál járok, hirtelen elhatározás által vezérelve átkelek a zebrán, és felugrok a már éppen csengető villamosra. A meleg kocsiban ülő már-már száraz emberek szánakozva néznek rám. Egy idős hölgy feltűnően bámul, majd a táskájából egy élesrevasalt textilzsebkendőt húz elő, s felém nyújtja. Kissé ridegen utasítom vissza a kedves gesztust, majd rádöbbenve modortalanságomra félénk mosolyt eröltetek arcomra, s lerogyok a villamos csuklójára.

…

   Hazaérve megnyitom a zuhanyt, és várom, hogy a víz felforrósodjon. Kibontom lófarokba kötött hajamat, s a hajkefét háromszor végighúzva rajta megállapítom, hogy a helyzet menthetetlen, és inkább megpróbálom kiszabadítani a fésűt a hajamból. Itt már csak egy liter balzsam segíthet. Belépek a forró zuhany alá. 

…

   A fürdőszobából tisztán-frissen-szárazon kilépve, a szobám felé tartok. Alig érek azonban oda, mikor halk, félénk kopogást hallok a bejárati ajtó felől. Nem is veszem komolyan, mintha csak képzelődnék. Aztán még egyszer megismétlődik a két koppantás, én pedig leszaladok a lépcsőn, és feltépem a bejárati ajtót. Ott azonban nem vár rám senki és semmi. Már épp megfordulnék, amikor lefelé nézve egy rózsát pillantok meg a lábtörlőn. Mégis volt itt valaki. Valaki akinek fontos vagyok. Aki vigyáz rám. 

Mai remek délutáni süppedés

Ezt a számot a ma délután emlékére küldeném Dorkának, Olivérnek, Lilinek, Adolfnak, Áronnak, és Bálintnak. Meg azt is üzenem, hogy a kínai undorító és én igazit ebédeltem. Pont. 

Ausztria

Halihó!

A francia url addig tartott, amíg csak Franciaországból nyitottam meg a blogot. Erről ennyit. Ígértem, hogy írok. Hát, most akkor nekilátok. Tudom, tudom csapjunk a közepébe, ne dumáljunk feleslegesen lényegtelen dolgokról, de a bevezetésekben sosem voltam jó, in medias res, ez a filozófiám. Azért mégis csak szükség van egy kis figyelemfelkeltésre, még ha ez nekem egy kicsit nyűgös is. Azt hiszem ennyi éppen elég.

Ha esik a hó, mi nem megyünk a hegyekbe. Mi akkor megyünk, ha nem esik, a két hegy közötti völgyben minimum negyven fok van, és el lehet jutni egy wellness központba öt percnyi autózás alatt. Ja, és legyen minimum húsz sílift a környéken, csak a mihez tartás végett. Tudom, tudom, nehéz esetek vagyunk, de hát mire a család összes tagjának igényét kielégítettük, idáig jutunk. Mert a hegy az kell- anyának, a negyven fok az kell- nekem, a wellness központ a hatszáz úszómedencével az kell- az öcséimnek, és a sílift az kell- apának. Megvan? Pipa. Szóval adott egy jó nyaralás, mindez Ausztriában,  Salzburgtól nem messze. Tudni kell, hogy a családunk minden tagja laktózérzékeny. Egytől egyig. Plusz a glutén. Anyánál. Magyarország: laktózmentes vaj, tej, tejszín, tejföl, joghurt, medvesajt. Ausztria: laktózmentes vaj, vajkrém, sajtkrém, mediterrán krém, paprikás krém, tejszín, tejföl, joghurt, jegeskávé, kakaó, mozarella, sajttal töltött savanyúság, et cetera, et cetera.

Érzitek a különbséget? Na ugye, hát én is. Azért, a kávé hiányzik. 

Sílift. A legmagasabb hegyre három sílifttel kellett felmenni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az első állomásnál már tíz fokkal kevesebb volt, mint az indulási ponton, és a hőmérséklet folyamatosan csökkent. A csúcson nyolc fok körül mozgott. Előkerültek a kötött-, és polárpulcsik, széldzsekik. Nagyon sokat fényképeztem a hegyeken, mind telefonnal, mind a tükörreflexes gépemmel. Ó, egy valamit kihagytam. Tó is volt, gleccsertó, nem is olyan messze tőlünk, az összes hegyről lehetett látni. Voltunk hajókázni, kifejezetten tengerparti hangulat uralkodott a parton, a hajón, a vízben. A tó kristálytiszta, ivóvíz minőségű, kétségkívül jéghideg, nem próbáltam ki. Legnagyobb mélysége tíz-tizenötszöröse a Balatonénak. Haha, ki más emlékezne erre? Ártalom, tavaly év végén előrehozott érettségit tettem földrajzból, tegnap már sikerült is átvennem a bizonyítványt. Amikor az átadás volt, illetve amikor maga a vizsga volt, éppen Sopronban nyaraltam, az árvízkárok miatt a vonatsínek elmosva, nincs közvetlen járat, három átszállás, és utána még érettségizz le, köszi. Apropó Sopron, onnan is mentünk hegyekbe, ott tanultam az érettségi tételeket. Na de nem offolok. 

Wellness, hegyekre néző, fedett résszel, szauna, plusz jacuzzi, meleg-hideg vizes medence, gőzfürdő, kinti medence jacuzzival, DJ pult, bár a kültéren, éttermek a második emeleten, szálláshoz járó kártyával ingyenes belépés- tudunk élni. 

Dióhéjban ennyit mondanék az Ausztriában töltött hetemről. A következő bejegyzés az író táborról fog szólni, amely kurzus-szerűen folytatódik szeptember végétől. Szép évem lesz, 11., a Fazekasban, társadalomtudományi tagozat, 9 magyaróra egy héten, +két-két óra fakultáció töriből, és franciából. Meg a kurzus, és angol különórák, jöna felsőfokú nyelvvizsga. 

Háát, most eszembe jutott, hogy nekem van egy ilyen..hm.. blogom.. ez nagyon szép és jó, épp csak annyi a bökkenő, hogy azóta, hogy létrehoztam a blogot, mert támadt egy remek ötletem, miszerint kellene egy párizsi eseménynapló, nem írtam bele egy mukkot sem.

Pedig rengeteg jó dolgot csináltam a nyáron. Meg amúgy is egész érdekes  életem van, csöppet eseménydús.. Haha, ez talán túlzás, mondjuk inkább azt, hogy egész jól beosztották nekem. Na igen. 

És az sem utolsó szempont, hogy néhanapján írok egy-két sort. Ez a blogírás pedig egész jó stilisztikai gyakorlat lesz azt hiszem, és ha valaki még olvas is, akkor kész főnyeremény. 

Ráadásul, a blogomnak francia(!!!!!) url-je van, wow. Említettem már, hogy imádom ezt a nyelvet? Ugye, milyen gyönyörű?

Nemsokára jelentkezek egy bővebb bejegyzéssel, addig is....